73.fejezet. - Örökké Veled!*

*Niall szemszöge*

Olyan mélyen aludtam.Azt sem tudtam,hogy mennyi az idő.Elkezdtem ébredezni,de észrevettem,hogy különböző csövek lógnak ki belőlem és gépek csipogását hallottam,amik a szívemmel egy ütemben csipogtak.Elkezdtem mozgatni az ujjaimat és éreztem,hogy egy puha,sima,kicsi kéz fogja az enyémet.Nehezen,de kinyitottam a szemem és egy kíváncsiskodó zöld szempárral találtam szembe magam.Ahogy jobban kitisztult a kép előttem,rájöttem,hogy nem más ül mellettem,mint Jenny.Fel akartam ülni,de egy éles fájdalom hasított az oldalamba.

-Maradj így.Eltört pár bordád és kis híján meghaltál nekem köszönhetően.-mondta őszinte megbánással a hangjában.A könnyei a kezemre hulltak.Én csak néztem őt,de nem szólaltam meg.Nem is volt erőm beszélni és nem is tudtam,hogy mit mondjak neki.

-Niall,én annyira sajnálom.Tudod,hogy te vagy az egyik legjobb barátom és mindig veled maradnék,de eldurrant az agyam és olyanokat vágtam hozzád és a bandához,ami egyáltalán nem igaz.Én nem akartalak megbántani.-itt már rázta a zokogás.

-Nem baj..-préseltem ki magamból halkan.

-Mi az,hogy nem baj?Miattam majdnem meghaltál!Csupán az erős szervezetednek köszönheted.-borult ki egy kicsit.Én csak néztem rá,majd halványan elmosolyodtam.

-A fejed...-hunyorogtam a fáslival körbetekert homlokára.

-Ó,ez?Semmi.Csak elestem.-mondta és lesütötte a szemét.Hazudott.

-Jenny...-néztem rá könyörgő szemekkel.

-Amikor a műtőben voltál..nos...veszekedtünk..Samantha és Nikki...szóval amikor az orvos kijött és közölte,hogy nem biztos,hogy túléled az éjszakát,Samantha megijedt és úgy gondolta,hogy ez az én hibám.És igaza is volt.-mondta halkan.

-Nem!Ez nem miattad van!Samantha...hol van?-kérdeztem és ismét fel akartam ülni,de az a fájdalom megint visszakényszerített a fekvő helyzetembe.

-Nincs itt.Azért is vagyok bent nálad.Ha bent találna..hát nem hiszem,hogy jó vége lenne.Iszonyatosan haragszik rám.-mondta és az ajtó felé nézett.A folyosóról ismerős hang szűrődött be.Samantha volt az,aki egy ápolónővel beszélgetett.Jenny felállt és menni készült,de én megszorítottam a kezét.

-Maradj itt!Kérlek!-mondtam halkan.Ő nem vitázott csak visszaült a mellettem lévő ágyra.Láttam,hogy nagyon ideges és éreztem,hogy remeg a keze.Az ajtó lassan kinyílt és egy hosszú szőke hajú lány toppant be rajta,aki csak nézett engem és Jennyt.

-Te meg mi a francot keresel itt?-kérdezte és Jennyre nézett,akinek le volt hajtva a feje.

-Én mondtam,hogy maradjon.-szólaltam meg halkan.Valószínűleg nem vette észre,hogy ébren vagyok.

-Niall!Istenem!-mondta,majd a szemei könnybe lábadtak.Odasietett hozzám a magassarkújában és megcsókolt.A csók közben a kezét a mellkasomra tette,ami eléggé fájt.
-Samantha...a kezed...-nyögtem ki nehezen,mert tényleg nagyon fájt.
-Jaj bocsi.Annyira jó,hogy jól vagy.El sem tudod hinni,hogy mennyire izgultam érted.-simogatta az arcomat és az ágy szélére ült.Én a fejemet lassan elfordítottam a mellettem lévő ágy felé,amin Jenny ült,de ő már nem volt ott.Szomorúan néztem vissza Samanthára,majd mosolyogtam jelezve,hogy de el tudom képzelni.

*Louis szemszöge*

A szobámban feküdtem és vártam,hogy egyszer majd betoppan Jenny és minden újra a régi lesz.De nem így volt.Millió levelet írtam,amiben mindenért bocsánatot kérek,de egyiket sem küldtem el neki.Úgy gondoltam,hogy nem elég tökéletes,így a kukában kötöttek ki.Fogalmam sem volt,hogy hogy is szerezhetném őt vissza.Kis idő múlva kopogtak a szoba ajtaján.Én nem válaszoltam semmit csak lefagyva meredtem,hogy ki fog belépni.Őszintén reméltem,hogy Jenny lesz az.
-Helló.Bejöhetek?-kérdezte Blair halkan.Nem válaszoltam csak a plafont néztem tovább.Ő halkan bejött és leült az ágyam szélére.A hajamat kezdte simogatni.Hihetetlen,hogy majdnem ugyanúgy csinálta,mint Jenny.
-Figyelj Louis,tudom mit érzel és tudom,hogy most bármit megtennél,hogy visszakaphasd Őt,de ha csak itt fekszel és nézed a plafont,még semmi sem fog megoldódni.Sőt,az is lehet,hogy valaki megelőz és akkor örökre bánni fogod,hogy nem léptél semmit.-mondta halkan.A gyengéd hangja teljesen belém vájta magát.Igaza volt és tudtam,hogy mit fogok csinálni.
-Jenny nagyon akaratos,de hatalmas szíve van és tudom,hogy nem képes haragudni senkire egy napnál tovább.Szóval most,hogy kórházban van egyedül,mert senki nem megy be hozzá,igazán meglátogathatnád.Mondjuk én bent voltam nála,de akkor aludt.Nagyon nagy szüksége lenne rád.Nikki haragszik rá,Samantha haragszik rá,Liam haragszik rá.Mindenki haragszik rá.Talán egyedül Niall nem.Én mind a kettőtöket szeretlek és tudom,hogy ti egymásnak vagytok teremtve.Szóval szedd össze magad és indulás!-pattant fel az ágyamról,de amit az előbb éreztem,szertefoszlott.
-Nem Blair.Nincs erőm.Vagyis inkább félek.Félek attól,hogy nem lát szívesen vagy elzavar.-itt csöndbe maradtam és igyekeztem visszatartani az előtörekvő könnyeket,de nem sikerült.Azok csak hullottak és hullottak megállás nélkül.Belegondoltam,hogy nekem Jenny jelentette a mindent.Érte éltem és meg is haltam volna,de elrontottam mindent.
-Figyelj ide!Erősnek kell lenned!Nem szabad összetörnöd most.Gondolj bele,hogy mit érezhet ő.Senki nem megy be hozzá,ráadásul szobatársa sincs,akivel beszélgethetne.Töröld le a könnyeidet és menj be hozzá!Meglátod,minden a legnagyobb rendben lesz.-mosolygott rám és ez erőt adott.Én felálltam és szorosan megöleltem.
-Blair,én nem is tudom hogy köszönjem meg ezt neked!-néztem a szemébe.
-Majd megbeszéljük,de most már igazán indulnod kéne!-tolt ki az ajtón.Én villámgyorsan leszaladtam a lépcsőn és a kórház felé vettem az irányt.Gyalog mentem,mert úgy gondoltam azzal gyorsabban haladok.A kórházhoz érve meg sem kérdeztem,hogy merre van Jenny,csak szaladtam.Valahogy éreztem,hogy melyik teremben van.A 12-es kórterembe léptem,ahol csak egy ágyon feküdt valaki.A takaró rá volt húzva a fejére,de a paplan alól kikandikáló szőke tincsek tudatták velem,hogy nem lehet más,mint Jenny.Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyhoz sétáltam.Lehúztam a fejéről a takarót.Ő nem mozdult meg csak remegett.El sem tudtam képzelni,hogy miért.Halk szipogás hallottam és ebből tudtam,hogy sír.
-Jenny.-szólítottam meg halkan,mire lassan felém fordult.Elég meglepett volt.Biztosan nem várta,hogy én leszek az.
-T...te....te meg mit keresel itt?-nézett rám olyan tekintettel,mint egy kiskutya,aki először lát havat.
-Hozzád jöttem.-mosolyogtam rá.
-Szuper.Akkor el is mehetsz.-mondta és visszafeküdt az előző pozíciójába.
-Nem haragudhatsz rám örökké.Jenny én tényleg nagyon szeretlek és nem tudom hogyan tehetném jóvá.Ha bármi van amit tehetek érted...-mondtam elhalkuló hangon és csak őt néztem.A szemem megakadt egy képen,ami a párnája alól kandikált ki.Lassan kihúztam onnan és alaposan szemügyre vettem.A képen hozzám volt bújva és tisztán látszott,hogy nagyon szeret.Mint ahogyan én is őt.
-Jenny...ez...-mutattam fel a képet,mire ő rám nézett és kikapta a kezemből.
-Ez meg hogy került ide?Biztosan nem én voltam.Ezt valaki idetehette!-nézett szét a kórteremben,mintha bárki is lett volna ott rajtunk kívül.Én csak mosolyogtam és hallgattam a magyarázkodását.
-Ezt már nem tudod kimagyarázni.-vettem kicsit viccesebbre.
-De én....-csak nézett rám és olyan volt a pillantása,mint amikor ég minden rendben volt.Nem láttam benne gyűlöletet csak azt a kis butus Jennyt,akit annyira,de annyira szeretek.
-Jenny,tudom,hogy szeretsz.Miért akarod titkolni?-ültem le az ágya szélére és kezembe vettem a kicsi kezét.
-Louis én nem titkolom csak sehogy nem tudom elfelejteni azt amit tettél.Én azt hittem,hogy örökre együtt leszünk.-ejtette a fejét a mellkasára és a földet nézte.
-Nem én voltam a hibás.Eleanor csókolt meg.Daniellet is megkérdezheted.-kerestem a tekintetét,de a haja eltakarta előlem.
-Louis én hiszek neked,de...-itt abbahagyta.Pont ettől féltem.Az a bizonyos "de".Kiestettem kezét az enyémből és vártam,hogy mit fog mondani.Egyre idegesebb és idegesebb lettem,de semmit nem mertem szólni.És aztán történt egy olyan,hogy eluralkodott rajtam egyfajta vágy Jenny iránt.Arra az éjszakára gondoltam,amikor egy doboz meglepetés voltam.Nem tudom,hogy Jenny megérezte-e ezt,de felém fordult és elég érdekesen nézett rám.Én megsimítottam az arcát,majd közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.Életemben nem élveztem annyira egy csókot,mint akkor.Ő visszacsókolt,ami jót jelentett.Amikor elengedtük egymást mind a ketten egymás szemét néztük.
-Kérlek mondd azt,hogy szeretsz.-szólaltam meg halkan.Ő lesütötte a szemét és az ujjaival játszott.
-Nehéz..kimondanom.-suttogta.
-Nem érzed?-kérdeztem szomorúan.
-De igen,csak ez most más.Másabb,mint ezelőtt volt.Louis és jobban szeretlek,mint valaha csak félek,hogy ha most kimondom,akkor ugyanez lesz a vége.-nézett a szemembe,majd alsó ajkába harapott.
-Ígérem,hogy ez soha többé nem fog megtörténni.Veled leszek akár életem végéig is csakhogy tudd mennyire fontos vagy nekem.-szorítottam meg a kezét,mire ő elmosolyodott.
-Szeretlek Louis!És tényleg sajnálom,hogy ilyeneket vágtam hozzátok.-nézett rám bűntudattal teli szemekkel.
-Semmi baj Jenny.Tudom,hogy csak a harag beszélt belőled.De most már minden rendben van.-mosolyogtam,majd megöleltem.Abban a pillanatban megfogadtam,hogy akármi is legyen,soha többé nem fogok fájdalmat okozni neki és örökké vele maradok.
.........
Remélem tetszett a sztori és a zene is.:)) Kommenteket ne felejtsétek el!:)